Magasságos

Egy időben szerettem volna magasan lakni, nagyon magasan, ahova nem ér
fel annyira szmog, nem dübörög fel a város zaja, ahol jó antennával a
fél város rádió és wifijelét befogom.
Valahol magasan, félúton ég és föld között, ahol talán már csak a Jóisten a szomszédom.
És nem laktam.
És
most szeretek itt lakni, ahova ugyan felér a füst meg a szmog meg a
zaj, de egy szinten vagyok a világgal, a természettel. Az ablakom előtt
nagy fa áll, napközben rigók adnak egymásnak hangversenyt, télen
cinkéket etetek, amúgy pedig egy picit magasabban - de jól láthatóan -
egy galamb fészkel.
Már nem mennék magasabbra, de néha még mindig
ámulattal tekintek a nagy házakra, amelyek elnyelnek mindent és az
árnyékuk nagyobb, mint nekem bármely gondolatom.

(Ez a bejegyzés eredetileg egy hozzászólás egy másik blogon, de úgy gondoltam, ide is kell.)