Erdős Virág: Elmondanám ezt néked, ha nem unnád

De biztos unod.
Nem is mondom inkább.

Igazad van, minek is, ha
lopok is,
meg csalok is,
de mindegy, most már belekezdtem,
körbenézek, ha már ideestem,
az éjszakai fényben fürdő
Budapesten.

Alszik a város, nem
jár a troli,
ott
szuttyog a vackán egy randa proli,
(nincsen semmi furcsa benne:
egy halott, aki
sajtot enne)
bácsika oson, viszi a cuccát,
közműépítik a Logodi utcát, de

egyébként majdnem minden a régi,
a villamos új csak, a Jászai téri
McDonald’s elől most indul egy néni,
a zebrán egy árnyék teste zuhan át,
ja,
az Üllői úton már nincsenek
fák.

Se bokor, se semmi.

A költők persze mérgesek, de a
költőnők is rémesek,
vastagok
és szélesek,
és semmire se képesek, még
dupla whisky-ért se szopnak,
randi után taxit fognak,
hogyha nem jön, áll a bál, a száj
kigyulladt víziókat kiabál,
és a jók,
ha éhesek,
pont akár a vétkesek,
a párjukkal egy félreeső New York-szepáré helyett
a népszerű és méltán trendi
Alcatrazba mennek
enni.

Beesznek,
és ennyi.

Nincsen semmi extra cécó,
a nőknek is elég a
szép szó,
lesik, értik, kooperálnak,
rákkoktélt se reklamálnak,
hazafelé csendben mennek
körútján a végtelennek

olykor-olykor meg-megállnak,
lehajolnak,
odahánynak,
aztán eszelősen, bután
rínak a mamájuk
után

közbe né’!
a derűs ég
csupa tűz és
csupa jég, de
ne keresd az indokát,
csukd be szemed,
fogd be szád,
megvirrad, azt
joccakát.

Mit mondhatnék,
ez az élet.
Kosztolányinak szegénynek
volt erre egy régi, ócska
túlspilázott verziója,
most már mindegy,
láthatjátok,
akár igaz, akár kamu,
már csak csupa
por és hamu.

Keresheted őt, de nem leled, hiába:
én állok minden
garzon ablakába',
igaz, hogy már kicsi rám, de
az a pötty
a pizsamám,
felettem az üres ég,
és úgyis minden
hülyeség.